2012. március 1., csütörtök

Éjszakai játékok

   Eltelt az első munkanapom háromnegyede és eddig még semmi szokatlan nem történt. A Fortune bárban találtam felszolgálói munkát. Hosszú töprengés után jöttem csak ide. Szinte mindig kerestek új alkalmazottakat. Akik itt hagyták csak annyit árultak el, hogy a neve épp az ellenkezője a valóságnak, mást nem mondtak róla.
   De egy nem nemesi mora 20 éves lánynak, mint amilyen én is vagyok, nehéz beilleszkedni az emberek közé. Egyetemre jártam Seattleben és próbáltam saját talpra állni. Ennek a helynek pedig a tulajdonosa mora volt, így gondoltam egy próbát megér.
   A Fortune délután 6-tól reggel 6-ig tartott nyitva. A morák szerették a helyet, bár emberek is akadtak a vendégek között. Szerencsére megkaptam az éjfélig tartó műszakot. Hajnalban egy titkos társaságba jártam, ahol a morák tanulták a mágiával való küzdelmet.
   Másfél hete megkoronázták Vasilissa Dragomirt, akiről olyan hírek terjedtek, miszerint ő a mellett van, hogy a morák is harcoljanak, ha akarnak. Ez segítség lenne, mert nem kell titokban tanulni. De még ha igaz lenne, akkor is beletelik egy időbe, míg ezt elfogadja annyi tanácstag, hogy meg tudják szavazni.
   Valami fura idegen foglalta le az egyik sarki asztalt. Persze az én részemen. A kezére támasztott fejjel nézte az asztalt.
   - Üdvözlöm! Mit hozhatok?
   Közelről már jobban meg tudtam nézni. Mora volt, az öltözékéről pedig lerítt, hogy valamelyik főnemesi család sarja. Barna haja borzosan állt.
   Hátradőlt a székben, közben előkotorta a cigijét. Gyönyörű zöld szemeiben valami furcsa látszott, mint aki nincs teljesen észnél. Úgy tűnik, a sok pénze nem teszi boldoggá, gondoltam gúnyosan.
   - Whiskyt kérek.
   - Máris hozom.
   Odasétáltam a pulthoz leadni a rendelését. Anna, a munkatársnőm, aki az asztal másik végén szorgoskodott hatalmas, izgatott mosollyal sietett felém.
   - Istenem bármit odaadnék, ha most a helyedben lehetnék – ledöbbent értetlen nézésem láttán. – Ő Adrian Ivaskov, azt ne mond, hogy téged nem érdekel. Mostanában minden nap benéz – unottan bámultam rá, végül felfogta, hidegen hagy a srác. Befejezte a mondókáját és elkezdett az italokra koncentrálni.
   Imádott beszélni, főleg a pasikról. Csodálkozott, hogy engem nem hoz lázba a téma. Szerencsére megtanultam, ha unottan nézek, abbahagyja hamar.
   Elindultam vissza az itallal az asztal felé. Kis sajnálat kúszott belém, ahogy ránéztem. Viszont ezt hamar elhessegettem. A nagyanyja nem rég halt meg és állítólag jóban volt vele, de a rossz pletykák közül többet hallottam róla. Nagy nőcsábász hírében állt, bár most nem igazán tűnt annak. 
   - Hozhatok még valamit? – kérdeztem miközben leraktam a poharat.
   - Az egész üveg jó lenne – mosolygott. - Te is csatlakozhatnál.
   - Bocs, ezek közül egyik se megoldható.
   Megint rágyújtott, tiszta láncdohányos meg alkoholista. Talán jobb elfoglaltságot nem talál magának. Szegfűszeg illatú füst lengte körül.
   - Kár. Szívesen beszélgetnék veled – mért végig. Magas, vékony alakom van. Bronzvörös hosszú hajamat lófarokba fogva viseltem. Végül megállapodott a tekintete a kék szemeimben. – A nevedet megtudhatom?
   - Claire Smith.
   - Hát Claire remélem, még találkozunk.
   Elegem lett belőle, így egy szó nélkül elvonultam. Én annyira nem akartam vele összefutni. Bár éreztem valamit, ami mintha hozzá húzott volna.
   A többi vendéggel foglalkoztam, felé néha vetettem pár pillantást. Egy idő után felállt és a hátsó részhez indult. Vajon mi lehet ott? Sokan mentek már be az este folyamán, de nekem tilos volt. Ki tudja, lehet, amiatt megy el mindenki és ezért nem engednek be, nehogy elriasszanak.
   Hamar lejárt a műszakom, gyorsan felszedtem a cuccaimat és már rohantam is ki. Már mindenféle gondolat megfordult a fejemben mi lehet hátul. Minél előbb el akartam tűnni, még a hely közeléből is.
   Kint már várt rám Ardanthe, egy fekete Range Rovernek dőlve. Régen testőrként dolgozott, de elege lett a főnemesekből és lelépett. Később négy barátjával létrehoztak egy saját striga vadász csoportot. A legtöbben megvetették őket, én nem. Messze álltak azoktól, akik ész nélkül belerohannak a halálba, hogy megmutassák milyen kemények. Okosan kitervezve győzték le a magányos strigákat vagy a pár főből álló csoportjaikat.
   Ardanthe alacsonyabb, izmos alakja félelmetes benyomást keltett, ugyanakkor egy nagyon kedves dampyr volt, világos barna rövid hajjal és kék szemekkel. Ő a nagymamám második házasságából – egy dampyrhoz ment feleségül - született gyermeke, azaz a nagybátyám. Mikor ráért testőrként vigyázott rám.
   - Szia. Mehetünk?
   - Szia. Persze.
   Rávettem, hogy jöjjön el a társaságunkba és tanítsa meg nekünk, hogy kell strigát karózni. Annyira nem örült neki, de nagy nehezen elfogadta.
   - Milyen a hely? – érdeklődött.
   - Semmi szokatlan nincs benne, kivéve a hátsó titkos részt.
   - Van egy olyan érzésem meg akarod tudni, mi folyik ott – csóválta a fejét. – Előbb-utóbb valami bajba fogsz keveredni. Légy óvatos!
   Csodálkozva néztem rá. Szokásához híven nem kezdte el mondani a hosszú betanult szövegét, hogy mit fog csinálni, ha megpróbálom beleütni az orrom ebbe vagy abba. Bár még jó is, mert mióta szakított a barátnőjével ő se volt a legmegfontoltabb.
   Szerettem mindent felfedezni, ami tényleg nem sült el mindig jól. Bő fél éve így sétáltam bele strigákba. Szerencsére megérkezett Ardanthe a társaival. Az óta kezdte el a kiselőadásait tartani. Néha azért megfogadtam. A kis csapatomat is titokban fedeztem fel.
   - Igaz nem abban reménykedsz, hogy kirúgnak.
   - Dehogy, viszont hiába mondok bármit, semmi haszna. Legrosszabb esetben csak elveszted a munkát.
   Nem mondott teljesen igazad, jöttem rá. Félt, hogy ha munka nélkül maradok, akkor megpróbálok beszállni az ő kis vadász bandájába. Valószínűleg ez volt a legnagyobb ok, hogy húzta a száját a mágia fegyverként tanulása miatt is.
 

   Másnap hulla fáradtan mászkáltam az egyetemen, dolgozni pedig egyáltalán nem volt kedvem. Emellett izomláz is gyötört, a közelharci próbák miatt.
   A Fortune előtt megpillantottam Adriant. Először el akartam sétálni mellette mintha észre se venném, de ahogy végignéztem rajta megsajnáltam. Kizártam a fejemből az előítéleteimet és odasétáltam hozzá.
   - Szia. Jól vagy?
   - Claire, micsoda meglepetés! – üdvözölt. – Egy ilyen szépség társaságában csak jól lehet lenni – mosolygott szívdöglesztően, a szeméből viszont még mindig fájdalom sütött.
   A szegfűszeg illat mellé alkohol szag társult.
   - Bocs – szólalt meg gyorsan mikor már fordultam el, hogy otthagyjam. – Megvagyok.
   Visszapillantottam, az arca most komoly volt.
   - Mondd, mi van a hátsó részben? – kérdeztem kíváncsian.
   - Te dolgozol a bárban és tőlem kérdezed? – vigyorgott.
   - Akarod, hogy itt maradjak beszélgetni nyitásig? – mosolyogtam vissza ártatlanul.
   Hezitált a válasz előtt.
   - Orosz rulettet játszanak bent a morák – vont vállat.
   - Komolyan?
   Nem sok mindent hallottam erről a játékról csak annyit, hogy forgótáras pisztollyal, egy golyóval játsszák. Na meg fejbe lövik magukat. Ezek után érthető, ha elmennek a dolgozók.
   - Altató töltények vannak a fegyverben, aki veszít, azt elviszik valahova.
   - Te is játszol? Mégis hova?
   - Persze – válaszolta, mintha csak focicsapatban lenne benne. – Passz, ha nem fogadod el a feltételeket, akkor kimész a teremből. Másrészt álarcokban játszunk, szóval azt se tudjuk ki az illető, akit elszállítanak.
   - Őrült vagy a többi játékossal együtt.
   - Már mondták páran és valószínűleg igaz is – nézett le szomorúan a járdára. – Ezt teszi a lélek – kuncogott.
   - Sajnálom – mondtam együtt érzően. – De ezért nem kell belesétálni mindenbe! Biztos van valami mód a segítségére.
   - Mint például egy társ, aki otthagy az előző pasijáért, mert ő élete szerelme, te meg csak pótlék voltál.
   Kezdett átalakulni a véleményem róla. Pár dolgot hallottam csak a lélekről, de ezek közül csak az volt jó, amit mással tudtak tenni. A legrosszabb, hogy lehetetlen vele nem törődni. Bármelyik elemre is szakosodtál, érzed a jelenlétét képtelenség megakadályozni a használatát.
   - Eljössz velem munka után megvigasztalni, ha nem megyek játszani? – nézett rám féloldalasan mosolyogva.
   - Ez a te érdeked lenne. És amúgy dolgom van.
   Olyan arcot vágtam, mint akire semmi hatással sincs a csábító nézése, pedig volt. Iszonyú helyes pasi és még izmosabb alkatú is, ami a moráknál igen ritka.
   - A holnappal mi a helyzet?
   - Talán munka előtt szánhatok rád pár órát. Most viszont ideje mennem, mindjárt nyitás van – ezzel megfordultam és elindultam.
   A nap további része lassan telt. Magamon éreztem Adrian tekintetét legtöbbször, de én megpróbáltam nem nézegetni felé. Kezdett érdekelni, ám emlékeztettem magam a róla szóló pletykákra. Jobb, ha elfelejti, hogy én is egy leszek a sok csaja közül. Valahol belül viszont abban reménykedtem, azért akar velem találkozni, mert érdeklem és nem úgy, mint a többi lány.
   Mikor kiszolgáltam megbeszéltük, mikor és hol találkozunk. Később viszont lelépett játszani. Tehetetlen érzés kerített a hatalmába. Segíteni akartam neki, leszoktatni, hogy ilyen ostoba dolgokat csináljon elkeseredésében.
   Mérgesen mentem el, a műszakom végén. Lehet, hogy a játékosok nem törődnek vele, mi lesz, ha vesztenek, engem viszont idegesített. Rossz érzésem volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Arra meg gondolni se mertem, hogy Adrian a legnagyobb oka a feszültségemnek.   
   Az edzésen a dühömet a csapásokban adtam le, aminek nem sokan örültek. A karózás is egyre jobban ment, majdnem minden alkalommal sikerült a próbababák szívébe juttatnom a fegyvert.
   - Egész éjszaka türelmesen vártam – törte meg a csendet Ardanthe a kollégium előtt, ahol laktam. – Beavatnál végre abba, amiért ilyen feszült vagy?
   - Én nem vagyok ideges, – tagadtam le – csak álmos, szóval megyek is. Szia.
   Meg se várva mit mond, otthagytam. Szemétség volt tőlem, de ha elmondom neki mit tudtam meg, ki tudja, mit tesz. Abban viszont biztos voltam, nem engedné, hogy bármit is kiderítsek.
   Még magam se döntöttem el, akarok-e szaglászni. Valami azt súgta tartsam távol magam attól a helytől, mert nagyon pórul járhatok. Ám ez még jobban kíváncsivá tett.
   Este alig aludtam, végig gondolkoztam a hajnalt.
   Egyetem helyett a Fortune felé vettem az irányt. Délelőtt nem volt a közelben a tulaj, se a dolgozók. Odaérve szétnéztem, aztán lementem az épület melletti sikátorba.
   Pontos tervem nem volt, abban reménykedtem, hogy találok valamit. A mellékutca hátul keskenyen, barátságtalanul haladt tovább. Innen nem könnyen tudják elvinni az eszméletlen morákat, kocsinak kevés a hely. Vagy megvárják a zárást és elől viszik ki vagy valamelyik úthoz mennek, ahol már várják őket. Bíztam ezekben a lehetőségekben, mert itt akarok lenni hajnalban.
   Elindultam vissza. Ettől a helytől borsódzott a hátam és én normálatlan még vissza akarok jönni. Lassan meg kéne fogadnom Ardanthe tanácsait, de a makacs énem ezt nem engedte. Ha valamit a fejembe veszek, akkor mindenbe képes vagyok beleugrani az ügy érdekében.
   

 Eljött az Adriannel való találkozás ideje. Besétáltam a plázába ahová megbeszéltük.
   - Helló Claire – jött elém Adrian és megölelt. -  Azt hittem meggondoltad magad.
   - Nem is értem, miért vagyok itt – mosolyogtam vissza.
   A mozi felé vettük az irányt, megnézni valami jó filmet. Már alig vártam, hogy beülhessek a sötétbe. A morák fordított napszakban érzik jól magukat. Ebből utáltam egyetemre járni, de már kezdtem megszokni. Adrianen viszont látszott, hogy még nálam is rosszabbul érzi magát.
   A film után egy kávézóba mentünk beszélgetni. Nem ivott semmi alkoholt, amiért örültem, a cigit viszont szívta.
   Elmesélt mindent, ami az utóbbi időben történt vele. Próbálta viccesen előadni, de láttam rajta, hogy belül eléggé megviselte mind a nagynénje halála, mind a szakítás. Aztán elkezdett engem kérdezgetni.
   - Imádok a csapatommal lenni – csúszott ki a számon véletlenül.
   - Milyen csapat? – kérdezte vigyorogva.
   - Semmi érdekes – mondtam lazán. – Pár morával szoktuk használgatni az elemeket.
   - Úgy érted, harcra – hajolt közelebb az asztalon. – Tudtam én, hogy vad csaj vagy.
   Ideges lettem. Nem akartam ezt szétkürtölni, főleg nem főnemeseknek. Egyetérthet a pletykák szerint ezzel a nézettel a királynő, de ez korántsem biztos.
   - Nyugi. Christian Ozera is ezt csinálja. Mi más helytelen dolgot csinálsz még?
   - Ha találok valami érdekes dolgot, utánajárok – vontam vállat.
   Elmeséltem pár kalandomat. A mostani terveimről viszont nem mondtam semmit.
   Nagyon jól éreztem vele magam. A bár közelébe se akartam menni és attól féltem, hogy most is elmegy játszani.
 

   - Szia! Te mit csinálsz itt? – kérdeztem Ardanthét, aki kint várt a bár előtt. Küldtem neki egy smst, hogy ma ne jöjjön elém.
   - Netán felborítottam a tervedet? Tegnap otthagysz ma meg ez. Azt hiszed, nem jövök rá, miért csinálod? – a hangja dühösen csengett.
   - Nem vagyok már kisgyerek, akire folyton vigyázni kell – vágtam vissza élesen.
   - Csak a viselkedésed olyan – mondta gúnyosan.
   Benéztem a bárba, de amit láttam azon csak még jobban felhúztam magam. Adrian tűnt el a hátul.   
   - Magadat is nézd meg előtte! – fordultam vissza hozzá. - Attól még, hogy a te csapatod megfontoltan cselekszik, ugyanolyan ostoba, veszélyes dolog a strigák karjaiba sétálni – a végén már szinte kiabáltam.
   - Én legalább tisztában vagyok azzal, mibe rohanok bele – kezdte mikor sikerült legyűrnie a meglepettségét. – Ismerlek már jól. Kiderítettél valamit, ami nem éppen jó és ezért titkolod el előlem. Legutóbbi hasonló alkalommal majdnem meghaltál, de te semmiből sem tanulsz.
   Felidőződött bennem az a bizonyos eset. Egy fura srác az egyetemről a morák után szimatolt. Nekem meg feltűnt és követtem egyik alkalommal.
   Sötét volt és hideg. Összehúztam a kabátomat még jobban, ahogy a pasi után lopakodtam a sikátorban.
   Megállt, körülnézett én meg a falhoz simultam amennyire csak tudtam. Az ő emberi szemével, ilyen sötétben nem vett észre. Aztán eltűnt egy hátsó ajtó mögött.
   Odamentem. A fülemet rátapasztottam a bejáratra, lépések távolodó zaját hallottam. Hirtelen felpattant az ajtó, hátra ugrottam ijedtemben. Magas férfi tornyosult előttem. Először azt hittem egy mora, de aztán a gyér fényben észrevettem, hogy a szeme vörösen izzik. Egykor mora volt, akiből gyilkoló szörnyeteg lett.
   - Nocsak, nocsak! Házhoz jött a vacsora – mosolygott vérfagyasztóan.
   Felsikítottam. Megragadta a karom és belökött, egyenesen a falhoz vágott. A kezemmel fékeztem picit az ütést, de még így is csillagokat kezdtem látni.
   Akit követtem most odalépett mellém és levonszolt a lépcsőn. Bevezetett egy ablaktalan szobába. Pár székből állt csak a berendezés. Hozzákötözött az egyikhez, aztán az ajtóhoz ment.
   A fejemen nedvességet éreztem. Pánikba esve roskadtam a székbe, várva, hogy mi fog velem most történni.
   Megjelent a striga eléggé dühös arccal.
   - Ostoba – vágta pofon a férfit, mire az elesett. Aztán felém fordult. – Kezdd el szépen mesélni miért vagy itt, ha gyors halált akarsz!
   - Én… én csak… - dadogtam – követtem őt – böktem a fejemmel a falhoz bújó ijedt srác felé.
   A striga elindult felém. Meg voltam győződve róla, hogy megölni készül. Elkezdtem rángatni a lekötözött kezeimet. Kiabálni nem akartam. Még ha meg is hallja valaki, egy ember semmit se ér itt.
   Hirtelen megtorpant, a fejét a folyosó felé kapta.
   - Mi a fene? Kit hoztál magaddal? – üvöltött rám.
   Válaszolni nem maradt időm, mert feltűnt Ardanthe a társaival a folyosón. A zajra előjött az itt tartózkodó többi striga is. Kitört a harc. Szerencsére a dampyrok voltak többen így az erő kiegyenlítődött.
   Ardanthe rávetette magát a közelemben lévő szörnyetegre. A kezében megcsillant az ezüst karó. Kapott bár ütést, de a striga még fiatal volt és jobbnak érezte magát. Nem figyelt arra, hogy védje a szívét, így Ardanthe kihasználva az alkalmat beledöfte a fegyvert. A striga ernyedten esett össze, arcán meglepettséggel.
   Nagybátyám a társaira nézett, már csak egy striga volt életben a háromból. Odasietett hozzám és kioldozta a köteleimet. Mihelyst szabaddá vált a karom a nyakába vetettem magam, kitört belőlem a sírás.
   Nekik is feltűnt ez a kis striga csapat és aznap estére tervezték a lecsapást rájuk. Nagy mázlim volt. Félig beismerem magamnak a saját hibámat az esetben, de akkoriban senki se számított arra, hogy emberek dolgoznak strigáknak.
   Ez után az alkalom után döntöttem el, hogy meg fogom tanulni megvédeni magam. Semmi se rosszabb annál, mintha tehetetlenül várod a halálodat.
   Visszatereltem a gondolataimat a jelenbe. Most más a helyzet. Meg tudom védeni magam és fel leszek készülve a veszélyre.
   - Figyelj ide! Nem kell a segítséged! Menj vissza a hülye csapatodhoz, ne engem oktass ki! Otthagytál mindent, hogy belevágj az öngyilkos küldetésedbe. Igaz, ti jobbak vagytok, mint más elvetemült alakok, de ti is ugyanúgy fogtok járni. Meghaltok vagy strigává váltok.
   Elindultam. Ez gonosz volt tőlem. Ám az igazat mondtam, nagyrészt.
   - Azt hittem csak a rendszert hagytam hátra – szólt utánam, mire megtorpantam.
   - Idő kérdése és a családodat is.
   Nem akartam belegondolni, hogy elvesztem, de úgyse tehettem, mintha nem ez várna rá. Hiába térképeznek fel mindent, ha egyszer is tévednek, és nagyobb csoportba sétálnak, mind ott maradnak. Meg persze bármikor megtörténhet, elvégre ez a valóság, nem csak a rosszak halnak meg.
   Úgy terveztem beülök valahova elütni az időt, de elment a kedvem tőle. Nem akartam megbántani Ardanthét, viszont a dühöm miatt kijött minden. Csavarogni kezdtem.
   Pár óra múlva azon vettem észre magam, hogy majdnem a Fortune előtt vagyok. Csak zárás előtt akartam visszajönni, de úgyse tudtam mit csináljak, ezért besétáltam a kisutcába. A fejem lehajtottam miközben elhaladtam a bár előtt.
   A sarokig sétáltam. Átlestem, csak a sötétség terjeszkedett. A hátsó kijárat úgy hatlépésnyire volt, ha valaki kijön, azt meghallom. Nekidőlve a falnak leültem a járdára.
   Neszt hallottam az utca felől. Felkaptam a fejem, megnézni kitől jött. Ardanthe jelent meg.
   - Te követtél? – kérdeztem halkan.
   - Nem – ült le mellém.
   Megcsapta az orrom az alkohol szaga. Ennyit a férfiak problémamegoldó készségéről, igyunk.
   - Megláttalak a bárból, a lopakodásodon még van mit javítani – mosolygott rám, de látva az arcomat komolyra váltott. – Sajnálom. Megértem az álláspontodat, de az ilyen dolgoknál vállalni kell a kockázatot. A testőrök arra adják fel az életüket, hogy megvédjenek másokat, de lépni nem lépnek pedig valakinek kell. Mi erre vállalkoztunk – tartott egy kis szünetet. – Én nem tudok úgy élni, hogy valamilyen nemest védek, miközben a családommal senki se törődik. És úgy se, hogy arra várok, mikor támadnak meg.
   - Én is sajnálom. Egyszerűen csak rémes várni a jelentkezésetekre egy újabb harc után. Nem akarlak elveszteni.
   - Szint úgy – karolt át. – Ígérd meg nekem, hogyha bármire készülsz, elmondod nekem! Cserébe én is megígérem, nem tarok kiselőadást viszont veled megyek.
   - Rendben – mosolyodtam el. – Ígérem.
   - Akkor kezdheted is.
   Elmondtam neki mi folyik itt és mit tervezek. Az arca folyamatosan komorodott. Mikor befejeztem megcsóválta a fejét.
   - Ez nagyon nem tetszik nekem. Ide lehet, kevesen leszünk ketten. Azt javaslom, jöjjünk vissza máskor a csapattal.
   Mielőtt bármit válaszolhattam volna, kinyílt az ajtó. Átkukucskáltam.
   Két ember lépett ki egy harmadikat fogva, aki eszméletlenül lógott az egyik vállán. Vajon kit hagyott el a szerencse?
   Fájdalom hasított belém a felismerésre, Adrian volt az.
   A falnak vetettem a hátam, a könnyeimmel küzdöttem. Miért kellett neki ma is bemennie.
   - Utánuk megyünk – suttogtam.
   - Claire…
   - Adrian az – szakítottam félbe. – Nem engedem, hogy baja essék.
   Bólintott aztán kikémlelt.
   - Csináld azt, amit mondok, oké?
   - Jól van.
   Mikor elég távol értek lassan elindultunk. Pár sarkot haladtak, aztán bementek egy hátsó ajtón. Egy alak jelent meg mögöttük, aki körülszimatolt. Félelem kúszott végig rajtam.
   - Strigák – súgta Ardanthe, miután az illető visszament a házba.
   A szó hatására megremegtem. Én is sejtettem ezt, de nem akartam, hogy igaz legyen.
   Az ajtó felé indultam, pedig minden porcikám rettegett. Ardanthe elkapta a kezem és visszarántott.
   - Megőrültél? Meg akarsz halni?
   - Adrian bent van – mondtam alig hallhatóan. Erőt vettem magamon és ellentmondást nem tűrően kijelentettem. – Valakinek segítenie kell rajta! Nem hagyom cserben!
   - Mi is bent maradhatunk, ezzel remélem tisztában vagy?
   Bólintottam. Tisztában voltam a lehetőségekkel, de jelen helyzetben semmi se érdekelt csak az, amit Adrian iránt éreztem.
   - Éjjel van, lehet, itt sincs mindenki – legalábbis ebben bíztam. Az a csoport, aki ilyen szervezetten szerez áldozatokat biztos magas létszámú.
   - Minél csendesebben kell elintéznünk őket, minden lehetőséget kihasználva, hogy külön-külön végezzünk velük! – kezdte kifejteni a tervet Ardanthe. – Az ajtónál valószínű van egy őr, akit ki kéne csalnod!
   - Menni fog – erőltettem magamra egy biztató mosolyt.
   Elindultam az ajtóhoz. Mély levegőt vettem. Lélekben felkészültem, ha kijutunk innen élve, ráérek akkor összeomlani.
   Megbirizgáltam a kilincset, amikor zajt hallottam belülről, felöltöttem a részeg kiscsaj álarcát. A férfi, aki kitárta a bejáratot, Adrian egyik kísérője volt. Enyhén hátratántorodtam.
   - Asszem eltévesztettem az ajtót – motyogtam ostoba vigyorral az arcomon.
   Dülöngéltem picit, amit ő az állapotom mellékhatásának hitt, de csak azért csináltam, hogy mögötte körül nézhessek. Hosszabb, egyenes folyosó nyúlt mögötte, üresen örömömre. A fejemet enyhén oldalra döntöttem, jelezve Ardanthénak, hogy minden rendben.
   - Egyedül vagy?
   - Mint látod – válaszoltam, mire kárörvendő mosoly jelent meg a képén.
   A férfi jobb oldalánál lévő falhoz léptem, mint vártam felém fordult, így nagybátyám könnyen a háta mögé lopakodhatott.
   - Nem akarsz bejönni? – udvariaskodott, bár választásom nem igen lett volna.
   - Kösz, hogy kérded.
   Meglepetten nézett rám, aztán egy kar fonódott a nyaka köré eltörve azt mielőtt bármit csinálhatott volna. Hirtelen lesokkolt a halála hisz ember volt, de nem értem rá ilyesmivel törődni. Előbb utóbb ez a sors várt rá, az mellékes ha strigává válásként. Ardanthe előhúzta a négy elemmel megáldott ezüst karóját.
   Elindultunk a folyosón. Benyitva minden szobába. Az első kettőnél nem hallottunk semmit. A következőtől morajlás hallatszott ki. Ők is meghallhattak minket, mert csend lett, másodpercek múlva pedig szemben állt velünk két striga. Vicsorogva ránk rontottak, vagyis engem az elején békén hagytak, nem jelentettem fenyegetést a számukra csak azután, hogy tűzgömböket kezdtem rájuk dobálni.
   Az egyikük hozzám fordult. A tűz segítségével távol tartottam magamtól, míg Ardanthe elintézte a másikat és a segítségemre sietett.
   A zajra egy harmadik is előkerült, a másik emberrel. A striga neki vágott a falnak, ahogy elhaladt mellettem. Épp időben néztem körül, a férfi pisztolyt fogott rám. Gyorsan még mielőtt elsüthetné felmelegítettem a fémet. Kihasználva a meglepettségét feltápászkodtam. Teljes erőmből a két lába közé rúgtam. Felkaptam a pisztolyt és odaléptem hozzá.
   - Hányan vagytok még? – kérdeztem halkan, annyi fenyegetést sűrítve a hangomba amennyit csak tudtam.
   - Nincs esélyed – mondta gúnyosan, képen vágtam.
   Odajött Ardanthe hatalmasat vágva a fejére. Ennyit az információszerzésről.
   - Ott egy lépcső – mutatott be abba a szobába, ahonnan az első kettő előjött.
   Lementünk, tágas szobába értünk. Adrian is lent volt, székhez kötözve. Nem tudtam alaposan megnézni, mert a mellette álló striga felénk ugrott. Az előzőek fiatalabbaknak tűntek. Ezen látszott, hogy képzett testőr volt mielőtt át nem változtatták.
   Ardanthét a falhoz kente. Tűzgolyókat dobáltam az arcához, elterelve nagybátyámról a figyelmét. Rám vicsorgott és a közelében álló székek közül az egyiket nekem vágta. Éppen időben húzódtam el előle, a karomat így is eltalálta. Égő érzés járta át a kezem, szerencsére azonban nem tört el.
   Ardanthe ez alatt összeszedte magát, újra támadt. A striga okosnak bizonyult, halálos táncot kezdtek járni. Így mivel egyfolytában mozogtak, köröztek én nem tudtam mit csinálni.
   Adrian mellé léptem, a nyakán harapás nyomot, az arcán pedig ütés nyomát láttam, a szája is felrepedt.  Elkezdtem kioldani a köteléket, de szemmel tartottam a harcot, az alkalmat lesve, hogy segíteni tudjak.
   Aztán minden egyszerre történt. Ardanthe bevitte a halálos döfést. Egy striga pedig előkerült hirtelen a semmiből, valahová elbújt. A testőr éppen csak hogy felé fordult, meglendítette a karót, a striga viszont elkapta a karját és visszafordította Ardanthe felé és szúrt. Lángra lobbantottam, de csak annyit sikerült elérnem, hogy nem a szívébe döfte, hanem a hasába.
   Majdnem felsikítottam. Fájdalom hasított belém, végig nézve, ahogy összerogyik. Megtartva a tüzet odasiettem.
   - Sajnálom – suttogtam, kitépve a karót belőle.
   A striga felé fordultam. Nehezen elengedtem a tüzet. A bal kezemben lévő pisztoly töltényeit a fejébe lőttem. Persze tudtam, hogy ez nem öli meg, de előnyt engedett nekem. Eldobtam a fegyvert és a karót két kézzel megfogva a szívébe döftem. Tágra nyílt a szeme a döbbenettől. Biztos halála érdekében még mélyebbre nyomtam.
   Kirántottam és megfordultam. Adrian Ardanthe összegörnyedt teste mellett guggolt.
   - Kérlek, gyógyítsd meg!
   - Nem ígérek semmit – nézett fel a szemembe.
   Lehajtotta a fejét. Az arca megfeszült, az összpontosítástól. Magamban imádkoztam a sikerért. Elmondta, hogy ő nem valami jó a gyógyításban, most pedig még vérre is szüksége volt. Hirtelen eszembe jutott a férfi fent.
   Felrohantam a lépcsőn, a karót készenlétben tartva. Egy árva lélek se volt. Az ember még mindig ott feküdt a fal mellett eszméletlenül. Megragadva a két kezét elkezdtem levonszolni. Volt súlya az biztos, ám a lépcső az én javamra szolgált.
   Adrian meglepődve nézett rám.
   - Nincs vérvesztesége, csak ájult – biztattam. Ha iszik belőle, biztos nem árt meg neki annyira, hogy örökre elaludjon. Pár pillanatot hezitált, aztán rátapadt a nyakára.
   Ardanthe mellé térdeltem. Könnyek folytak végig az arcomon. Magánál volt még, de látszott rajta mennyire szenved. Megszorítottam a kezét.
   - Minden rendben lesz – mondtam, magamat is győzködve.
   Adrian újra megpróbálta, mikor befejezte az ivást. Ardanthe sebe gyógyulni kezdett, míg végül csak egy egész kis sérülés látszott.
   - Tovább… nem bírom… - suttogta Adrian alig hallhatóan.
   Az ájulás határán járt. Átkaroltam, a vállamra dőlt.
   - Hé, ne most! – szólaltam meg kissé hisztérikusan. – Hogy vagy? – kérdeztem nagybátyámtól.
   - Azt hiszem, ki fogok tudni jutni.
   Segítettem neki talpra kecmeregni. Elindultunk lassan. Fent még most se volt senki más csak a hullák. Öt striga után reméltem, nincs több a szobákban.
   Az út Ardanthe kocsijához rémes volt. Adriannek teljes támogatásra volt szüksége, sokszor az eszméletét is elvesztette pillanatokra. Nagybátyám pedig néha megint csak rászorult a segítségemre. Szerencsére erős fából faragták, ezért bírta a fájdalmat.
   Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, az ő kedvéért is. Ez kívülről ment is, de belül egyrészt marcangolt a bűntudat, hogy ebbe rángattam bele, kis híján a halálát okozva. Másrészt rettegtem, hogy feltűnik valahol egy striga.
   Óráknak tűnő idő múlva a kocsi előtt álltunk. Harmadik próbálkozásra találtam bele csak a kulcslyukba, úgy remegett a kezem. Besegítettem mindkettőjüket a hátsó ülésre. Miután becsuktam mögöttük az ajtót elöntött a pánik.
   Meg tudod csinálni, képes vagy rá! Hajtogattam magamnak. Valamennyire lenyugodtam és beültem én is.
   - Claire… - szólt Ardanthe miközben az övemet kapcsoltam be. – Jogsi?
   - Tudom, hogy nincs – szakítottam félbe. – A rendőrök a legkisebb gondom.
   Ardanthe csapatának főhadiszállására hajtottam. Dudáltam mikor leálltam a ház előtt. Steven jött ki. Ő volt a legfiatalabb ötjük közül. Barna rövid hajjal, zöldes szemekkel.
   - Helló Claire – üdvözölt mosolyogva, de azonnal lehervadt az arcáról, ahogy komolyan szemügyre vett. Nem festhettem valami jól, a véres göncöket bele se számolva. – Mi történt?
   - Ardanthét hason szúrta egy striga és van egy mora, akinek sürgősen vérre van szüksége – legalábbis nagyon reméltem, hogy az meg persze a pihenés elég lesz neki.
   Eközben megjelent Paul. Magas, izmos alakja és kemény arca ellenére nagyon kedves természettel rendelkezett. Hosszú fekete haját hátul összekötötte.
   Ketten bevitték a házba a sebesülteket. Tom és Erik is egyből odajöttek segíteni. Lefektették őket a két ágyas szobába. Többnyire itt töltötte mind az ötjük az idejét.
   Erik nekilátott Ardanthe sebének ellátásához, ő volt a csapat legjobb elsősegélynyújtója. Soha nem értettem, hogy került ide. Orvos akart lenni. A strigák megölték a párját, de a bosszúért feláldozni mindent? Ezt csak félig értettem meg.
   Leültem Adrian mellé az ágyra és elmeséltem nekik mi történt.
   - Fiúk valamelyikkőtöknek adnia kéne vért neki! – néztem az eszméletlen Adrianre.
   Paul odajött az ágyhoz kezében késsel. Megeresztett egy mosolyt majd megvágta a csuklóját. Összefutott a nyál a számban a kicsorduló vér illatától és látványától, de uralkodtam magamon. Az este történtek alaposan legyengítettek engem is, azonban kibírom addig, míg találok egy etetőt.
   Paul a fiú szájához rakta a kezét. Pár pillanatig nem történt semmi, aztán Adrian szája rátapadt a vágásra és nyeldekelni kezdett. Magához tért ugyan, de szörnyen festett.
   - Claire – szólalt meg.
   - Itt vagyok – fogtam meg a kezét. – Minden rendben van. Pihenj!
   Nem kellett győzködni.
   - Menj, fürödj le! – rakta a vállamra a kezét Paul. – Nézek neked egy tiszta pólót is.
   - Köszi.
   Ahogy bezártam az ajtót, átengedtem magam az érzelmeimnek. Levettem a felsőmet és észrevettem a karomon a horzsolást, ott ahol eltalált a szék. Nem csoda, hogy fájt.
   A zuhanyba a falnak dőlve lerogytam, zokogni kezdtem. Hagytam hadd folyjon rám a víz. Csípte az eleven részt, de nem törődtem vele.
   Ma majdnem elvesztettem Adriant, amibe a szívem is meghasadt. Biztos lettem abban, hogy nem akarok elválni tőle, soha.
   A könnyeim lassan apadtak el. Végül nagy nehezen összeszedtem magam és visszamentem a többiekhez.
   - Egyből jobban nézel ki – vigyorgott Steven. – Bátor voltál ma, kislány. El fogjuk intézni az egész bagázst, nyugi.
   - Látom, már tervezitek is – néztem a nappaliba, ahol a többiek ültek. Megvonta a vállát.
   - Kérsz valamit?
   - Nem, kösz.
   Bementem a szobába és leültem a két ágy közé.
   Fáradt voltam, de az alvásra gondolni se tudtam. Mihelyt lecsuktam a szemem, az utolsó striga arca jelent meg előttem, ahogy gúnyos mosollyal Ardanthéba szúrja a karót.
   Pár óra múlva felkelt Adrian.
   - Hogy érzed magad?
   - Jól, köszi – mosolyodott el, majd grimaszolt fájdalmában, ahogy meghúzódott az arca. Körülnézett. – Ő jól van? – fordult Ardanthe felé.
   - Ügyesen meggyógyítottad, így már hamar rendbe fog jönni.
   Megpaskolta maga mellett az ágyat. Rövid hezitálás után odaültem. Az egyik kezével megfogta az enyémet. Viszonoztam a szorítását.
   - Fogalmam sincs, hogy köszönhetném meg, amit értem tettél. Nagyon hálás vagyok. De, ha valami bajod esett volna… - végig simított az arcomon. Épp csak hozzám értek az ujjai mégis borzongás futott végig rajtam, jó értelemben. – Ez az egész az én hibám – nevetett fel gúnyosan.
   - Ne hibáztasd magad! – szóltam rá, mert nem tudtam nézni, ahogy gyötri a már eleve sérült lelkét. – Hoztál egy rossz döntést, amikor bementél, ez igaz. Viszont saját akaratunkból mentünk utánad. Mi történt veled? – tereltem a témát kicsit odébb.
   - Az a striga nem nagyon szerette a főnemeseket. Úgy döntött erővel szedi ki belőlem azt, amit tudni akar. Mintha bűbájjal nem tudná egyszerűen megoldani.
   - Mit akart?
   - Bejutni a Királyi Udvarba – elhallgatott, az arca valamicskét megváltozott. – Én vissza akarok menni. – Fájdalmasan hatottak rám a szavai, de az utána következők megnyugtattak. – Velem jönnél? – kérdezte reménykedőn. – Lissával remekül meglennétek, Christiannal pedig tudnád tanulni a mágiát. És… - szünetet tartott, míg kereste a megfelelő szavakat – egy rövid idő múlva, teljesen túl tudnám magam tenni mindenen, ha mellettem maradnál.
   Boldogság öntött el, ezek szerint akar engem, mint normális barátnőt. Nem törődve azzal, mit hagyok hátra, rávágtam azt, amit a szívem üzent.
   - Persze – mosolyogtam. – Veled megyek.
   Felült, kezébe fogta az arcomat.
   - Remélem tisztában vagy azzal, mire vállalkoztál – vigyorgott pimaszul.
   Lágyan megcsókolt. Vigyáztam, hogy ne okozzak neki fájdalmat.
 

   - Szeretlek – mondta két csók között.
   - Én is – bontakoztam ki az öleléséből. Megfogtam a kezét és az ajtó felé húztam.
   Miután Ardanthe teljesen rendbe jött, utána indultunk el. Hívtam őt is, de nem akart visszatérni a testőrök életébe.
   A Királyi Udvarban kaptam egy gyönyörű luxuslakosztályt. Adriannel töltöttem szinte minden időmet az elmúlt héten.
   Beiratkoztam az egyik közeli egyetemre is, hogy folytatni tudjam a tanulmányaimat.
   - Sziasztok! – köszöntem belépve a királynő lakrészébe.
   Összejárogattunk négyen – Adrian, én, Lissa és Christian – tanulgatni a mágiát. Ozerával elsajátítottuk a másiktól tanultakat.
   Az elején fura volt, hogy Lissa a királynő, de hamar jó barátnők lettünk. Bár Roset próbáltuk általában elkerülni. Lissát szerencsére nem bántotta ez a dolog, örült nekünk és megértette, hogy könnyebb így Adriannek, aki egész jól kezelte a helyzetet, amikor véletlen összefutottunk vele.
   - Sziasztok – köszöntek Christiánék.
   - Van egy rossz hírem – kezdte Lissa. – A Fortune főnökét nem tudták elkapni.
   A királynő eljárást indított a bár azon dolgozói ellen, akik együtt működtek a strigákkal.
   - Várható volt, hogy nem fog ott maradni – mondta Christian nyugodtan.
   - A strigákat viszont elintézte Ardanthe a csapattal. – Ezzel magamat is nyugtattam, idegesség fogott el az új hírek miatt.
   - Elmennénk enni? – kérdezte Lissa. – Bocsi, csak még nem volt időnk rá – mentegetőzött.
   - Oké – mosolyogtam, közben gyengén oldalba vágtam a könyökömmel Adriant, mert láttam rajta, hogy épp valami szellemes megjegyzést akar tenni.
   Elindultunk az etetők felé. Lissa a hátsó lépcső felé vette az irányt. Szegényt sajnáltam, egy napig se bírtam volna a kísérőket.
   Lent meglepetés várt ránk. A testőr holtan feküdt a folyosón.
   - Micsoda szerencse! – lépett elő a volt főnököm.
   Megváltozott, a bőre kréta fehér lett. A hullára néztem, a nyakán csúnya harapás látszott. Úgy látszik jött bosszút állni rajtunk, amiért tönkre vágtuk az üzletét.
   Christian a háta mögé húzta Lissát. Adrian is mellé akart tolni, de nem engedtem. A lélekkel semmit se ér egy strigával szemben. Összenéztem Ozerával.
   Fegyver hiányban voltunk, de a testőrnél kellett lenni egynek.
   - Ezt akarjátok? – lóbálta meg a zacskót, aminek az aljában ott volt a karó. – Nem lesz rá szükségetek – vigyorgott. – Rossz munkás voltál – a szeme szikrákat szórt rám.
   Tűzcsáppal kivágtam a kezéből a zacskót.
   - Hopsz.
   Christian a csomag után vetette magát, én meg fedeztem.
   - Attól, hogy strigává váltál nem lettél jobb – mondtam gúnyosan.
   Lehet békén kellett volna hagynom. Előre lendült, behúzva nekem egy jó nagyot. Hatalmas reccsenés után a földön kötöttem ki. A fejem lüktetett a fájdalomtól. Elől az orrom tört el, hátul pedig valószínű a koponyám is megzúzódott az eséstől.
   Annyit láttam még, hogy ráveti magát Adrianra, de az utolsó pillanatban tűz önti el. Ezután lehúzott magába a sötétség. Egyre jobban süllyedtem, miközben a fájdalom semmit se szűnt. Azt hittem meg fogok halni, de aztán kezdett eltűnni a kín.
   - Claire – hallottam Adrian kétségbeesett hangját.
   Lassan kinyitottam a szemem. Lissa felém hajolt. A kedvesem a másik oldalon térdelt. Christian mellett egy másik testőr állt.
   - Alaposan ránk ijesztettél, kis híján kitört a nyakad – mondta Lissa megkönnyebbülve.
   - Sajnálom.
   Adrian segített felülni.
   - Baj, ha mi most lelépünk? – kérdezte Lissát.
   - Nem – mosolygott rám és átölelt. – Örülök, hogy jól vagy.
   - Később beszélünk.
   Felálltunk mind hárman. Adriannal a lakrészem felé indultunk.
   - Hogy vagy?
   - Jól – mosolyogtam rá.
   - Ennek örülök – vigyorgott csibészesen.
   Magához húzott és felemelt, a lábaim a dereka köré fontam. Megcsókolt, először lágyan aztán egyre szenvedélyesebben. Az ágyhoz vitt és lefektetett.
   Zöld szemeiben a vágy csillogott, amikor rám nézett. Ez elöntött boldogsággal és most a halál szájából kilépve csak arra vágytam, hogy a karjaiban legyek, amit meg is kaptam.

2 megjegyzés:

  1. Szerintem nagyon jó lett! Izgalmas is volt, nem lenne rossz egy kis folytatás. Olvastam a másik kettőt is, egyszerűen remek! Esetleg Sydney-set nem fogsz írni?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszi, hogy írtál és örülök, amiért tetszettek! :)
      Az a gond, hogy nem vagyok egy fanfices, ezeket is csak versenyre írtam, máskülönben eszembe se jutottak volna. Szóval nem, meghagyom az írónőnek, meg épp olvasom a vérvonalakat, a lassú angolozós tempómban. :D

      Törlés