2012. március 5., hétfő

Sötét lejtő az örök homályba

   A magas sarkú csizmám kopogott a sötét, üres sikátorban. Kezdett úrrá lenni rajtam a türelmetlenség, már pár órája keringek a környéken és nem találom a megadott helyet. Ölni akartam végre. De mivel ennyit keresgettem, lassú leszek, hadd szenvedjen.
   Sokak fejében megfordulhat, hogy jutottam idáig. Egy árvaházban nőttem fel. Nem sok jó történt velem, rossz annál inkább. Ilyenkor szoktak mások az öngyilkosságba menekülni, de nekem ez meg se fordult a fejemben.
   Miután kikerültem az intézetből megkerestem a szüleimet. A találkozás nem sikerült valami jól. A válaszuk arra a kérdésre, hogy miért hagytak el teljesen kifordított magamból. Azt mondták megbánták, hogy megszülettem és nem bírtak elviselni, mikor még alig voltam pár éves.
   Az eleve lobbanékony természetem és a kétségbeesésem vezetett a meggyilkolásukhoz. Egy másodpercre se bántam meg, amit tettem. Azonban a nyomomra bukkantak volna a rendőrök, ha valaki nem segít.
   Ezen az estén találkoztam Dantéval, egy nagyhatalmú, alvilági démonnal. Alkut kötött velem. A bérgyilkosa lettem, cserébe mindent megkaptam, amit akartam és eltüntette a nyomaimat. Ez lett az életem már két éve. Élveztem a munkámat, lelkiismeret-furdalás nélkül öltem.
   Végre rábukkantam az ajtóra, ami megegyezett a leírással, amit kaptam. Először bekopogtam, nem akartam szenvedni a kinyitásával, ha könnyebb módon is bejuthatok. Pár perc múlva kinyílt az ajtó. A srác, aki kinyitotta helyes volt, a húszas évei közepén járt. Kócos, világosbarna, majdnem szőke haj keretezte férfias arcának vonásait. Tengerkék szemeivel végigmért, tetszett neki, amit lát, de megtartotta közönyös arckifejezését.
   Ez tiszteletre méltó, tekintve, hogy a legtöbb férfi teljesen be szokott indulni. Jó alakom van, a ruhám pedig most is egy szexi darab. Vörös testre tapadó mini ruha, hosszú fekete bőrcsizma, felül egy kis kabát, aminek a belsejében eldugva ott van a pisztolyom. A pici táskámban pedig kések lapultak smink helyett. Derékig érő, egyenes, fekete hajam éles kontrasztot alkotott világos bőrömmel.
   - Miben segíthetek? – kérdezte kellemes hangján.
   - Hmm… - Előhúztam a pisztolyomat és visszatereltem, én is követtem és becsuktam az ajtót. – Valami italnak örülnék, elég szomjas lettem a hosszú keresgélés alatt.
   - Dante küldött igaz? – a hangja még mindig nyugodt volt. – Számítottam rá. Fél, amiért túl sokat megtudtam róluk. De, miért egy lányt küldött? – töprengett halkan.
   Furcsa volt a nyugalma, a legtöbben vagy szidni kezdenek, a pokolba és egyéb csúnya helyekre küldve, vagy könyörögni kezdenek az életükért.
   - Ne becsülj le! – mondtam dühösen. Az ilyen beszólások mindig felhúztak. Csak rontja vele a helyzetét és még nem is sejti.
   - Tisztában vagy azzal, hogy kinek dolgozol? – kérdezte, miközben töltött egy pohár vizet és odanyújtotta nekem, milyen aranyos.
   - Ha azt hiszed, meg tudsz téríteni azzal, hogy elmondod milyen ocsmány szörnyeteg Dante, akkor tévedsz.
   Ivás közben le nem vettem róla a szemem. A pólója alatt látszódtak szépen megmunkált izmai. Erőfölényben van az biztos és nem kételkedtem abban, hogy jól tud harcolni, de Dante sose adna olyan feladatot, amit képtelen vagyok teljesíteni.
   - Van valami kötélféleséget?
   - Azért ne nézz olyan ostobának, aki önként ad neked oda bármit – mondta gúnyosan.
   Mosolyogva megvontam a vállam. Saját magának tett volna jót, de így a kedvenc módszeremet alkalmazhatom. A táskámból kipakoltam a késeimet egy asztalra, majd ráparancsoltam, hogy feküdjön le, de nem moccant.
   - Küzdj tisztességesen! – pillantott gúnyosan előbb rám, aztán a fegyverre.
   Na, ja, úgy el tudna intézni. Belelőttem a vádlijába, elkáromkodta magát, de uralkodott az arcvonásian. Közelebb léptem és belerúgtam a fájó lábába, mire térdre rogyott.
   - Látom már nem sok maradt az emberségedből.
   Játékosan felszisszentem. – Ettől zokogni fogok elalvás előtt. - Lehajoltam, hogy egy vonalba kerüljön a szemünk. – Azt hittem, védekezni fogsz – mondtam kissé csalódottan.
   - Hogy tudj szórakozni? – horkant fel, majd másabb hangon folytatta. – Az egyik barátom ugyanúgy járt, mint te, miatta tudok ennyi mindent. Te se vagy ilyen eredetileg.
   Elnevettem magam. Hátranyúltam az egyik késemért, a hátára löktem és beleszúrtam a jobb kezébe, elkerülve a vénáját, hogy ne veszítsen sok vért. Összeszorította a fogait, de még így is felnyögött egy picit a fájdalomtól.
   - Csoda, hogy nem ölt meg, amilyen idegesítő vagy.
   - Az átváltozása után kezdtem csak nyomozni. Bár azt tényleg furcsállom, hogy Dante nem őt küldte, biztos remekül szórakozna rajta.
   A másik kezébe is beleszúrtam egy kést a padlóhoz szegezve. Élvezettel néztem a szenvedését, éreztem, hogy mosolyra húzódik az ajkam. Ráültem a combjára és levágtam a pólóját. A saját szememmel is látni akartam és nem okozott csalódást.
   - Átváltozott? – kíváncsiskodtam, végigszántva csupasz felsőtestén vörösre pingált körmeimmel.
   - Mi az? – Hiába leplezte eddig a hangjából kihallatszott a fájdalma. – Ezt nem monda el?
   Egy vágást ejtettem a mellkasán bal oldalt. Kár volt elcsúfítani ezt a gyönyörű testet, de úgyis meghal hamarosan. A következő helyet kerestem, ahol fájdalmat tudnék okozni neki. Vágy tört rám, legszívesebben ráhajoltam volna, hogy az ajkaimmal is végigcsókoljam erős, izmoktól duzzadó hasát, mellkasát.
   - Látom… egy érzés legalább megmaradt – kis szünetet tartott. – Tudod, még megállíthatod a folyamatot.
   - Miről beszélsz? – kérdeztem dühösen mélyebb sebet ejtve jobb oldalt.
   - Hogy egy rabszolga démonná fogsz válni. – Fogalmam se volt, miről beszél, még sose hallottam ilyenről. Erre ő is rájöhetett az arckifejezésemből és magyarázni kezdett halkan. Lehet azt várta, ez majd megváltoztat. – Addig teljesíted Dante feladatait, míg teljesen megszűnsz ember lenni és te is démonná változol, de csak Dante rabszolgája leszel. Csupán az ölés utáni vágy és annak az élvezet marad.
   Düh uralkodott el rajtam, aminek nem tudtam rájönni a forrására.
   - Ez nagyszerű jövőnek tűnik – mondtam mérgesen.
   Már nem érdekelt, hogy játszadozzak vele, el akartam innen menni. Egy gyors mozdulattal a szívébe döftem a pengét. Néztem, ahogy szemei üvegessé vállnak és elernyed alattam a teste.
   Mialatt visszaballagtam a kocsimhoz – egy Aston Martinhoz – felhívtam Dantét.
   - Szervusz Shyla – köszöntött a vonal másik végéről egy mély, dörmögős hang. – Végeztél is?
   - Persze – szünetet tartottam, aztán feltettem a kérdést. – Démonná fogok változni?
   A vonal elnémult, sajnáltam, hogy nem láthatom a reagálását.
   - Ha akarsz, akkor majd igen – jött végül a nyugis válasz. – Még nem álltál készen, ezért nem mondtam el. Mit mondott még neked? – a hangja követelő lett.
   - Semmit – hazudtam. – Szóval ez egy önkéntes döntés?
   - Természetesen, különben már elmondtam volna.
   Fogalmam se volt melyiküknek higgyek. Sose bíztam senkiben.
   - Van valami feladatom?
   - Egyelőre nincs. Majd szólok, ha lesz. További szép estét virágom – köszönt el.
   Elraktam a mobilt és beszálltam a kényelmes ülésre, mivel megérkeztem, oda ahová leparkoltam. Régen imádtam ezt a kocsit, ma már csak az számított, hogy gyors legyen.
   Nem akartam hazamenni, így furikázni kezdtem. Végül ott kötöttem ki, ahová régen gyakran jártam. Az árvaház a közelben volt és mikor egyedüllétre vágytam idejöttem. Egy kisebb hegy teteje volt, ahonnan be lehetett látni az alatta elterülő várost. Kevés autó járt erre, de az úttól kicsit feljebb teljes csend uralkodott.
   Kiszálltam a kocsiból és a régi törzshelyemre sétáltam. Emlékek jutottak az eszembe, de az egész olyan volt, mintha egy idegen embert néznék, akinek még voltak érzései és eszébe se jutott volna olyan dolgokat csinálni, amit most az életemet töltötték ki.
   Szavak villantak a fejembe „rabszolga démonná fogsz válni”, „teljesen megszűnsz ember lenni”. Különös hatást váltottak ki ezek belőlem. Könnyek csordultak végig arcomon, annak ellenére, hogy egyáltalán nem éreztem magam szomorúnak, vagy inkább nem éreztem semmit. Közönyösen figyeltem a tájat. Nem csak a harag miatt mondtam, hogy ez nagyszerű jövő, tényleg így is gondoltam. Már hosszú ideje semmi másban sem lelek örömöt. Csupán az ölés, mások szenvedésének látványa okoz boldogságot.
   A szél az arcomba fújta a hajam. Elindultam vissza, nem értettem mi vezetett ide. Az egész hely unalmas volt, még a gondolat is hátborzongató, hogy régen imádtam. Ám remek ötletem támadt. A gondolatok mosolyra késztettek, miközben beindítottam a kocsit és az árvaház felé hajtottam.
   Hajnali kettő lehetett, így az épületben egy villany se égett. Leparkoltam a közelben és beszöktem a házba azon az úton, amit oly sokszor használtam gyerekkoromban. Minden zugra kristálytisztán emlékeztem, de ez se váltott ki belőlem semmit.
   Az irodához sétáltam, ahol meg tudom találni a szükséges dolgokat. Ebbe a szobába már nehezebb volt bejutni, Dante viszont a gyilkoláson, harcon kívül megtanított a betörésre, lopakodásra is. Ennek köszönhetően hamarosan az iratok között kotorásztam és beírtam a mobilomba a keresett címeket. Mikor ez megvolt elindultam a helyekre.
   Sorban jártam végig a régi nevelőim otthonát, azokét, akiket utáltam. Vért ontottam mindenhol, lezárva a múltamat. Az életemmel együtt. Amit tettem elvette a maradék emberi tulajdonságaimat is.
   Épp kijöttem az utolsó házból, amikor mérhetetlen fájdalom járta át a testem minden porcikáját. Nekitámaszkodtam a kocsinak és hangosan ziháltam.
   Lepergett a szemem előtt az életem. Újra éltem minden borzalmas dolgot. Ennek a szüleim halála után, mikor találkoztam Dantéval véget kellett volna érniük, de nem. Megértettem mi történt, megvilágosodott előttem minden. Az alkunak nem tudtam a legfontosabb pontját. Azzal, hogy őt szolgáltam, teljesítettem a feladatait lehetőséget kínáltam neki arra, hogy kiszipolyozza belőlem az emberi lét morzsáját is és a rabszolgájává tegyen. Ő szüntette meg a lelkiismeretemet, ilyenné téve. Én pedig vakon követtem és hiába láttam tisztán most a helyzetet, már elkéstem.
   Felsikítottam és térdre rogytam. Sorban végignéztem azok arcát, akik az én kezem álltak múltak ki. A büntetésem egyértelmű volt. Sose lelek békére, valódi szörnyeteg leszek.
   Hirtelen minden megszűnt. Felálltam, beültem a kocsiba és elindultam. Egyenesen Dantéhoz mentem. Mikor lefékeztem már ott magaslott a háza bejárati ajtajában, mint aki várt rám és valószínűleg így is történt.
   - Te jóságos ég! – kiáltotta önelégült vigyorral. – Üdv a pokol teremtményei között Shyla!
   Vérfagyasztóan visszamosolyogtam az uramra. Már alig vártam, hogy valami hatalmas feladatot kapjak és vért onthassak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése