2012. augusztus 5., vasárnap

A lélek átka

   Legszívesebben elhúztam volna erről az egész ostoba vacsoráról, de megígértem Jillnek, hogy eljövök, így nem akartam megbántani. Pedig már százszor megbántam, amióta itt vagyok. Miért kell nekem másnak megpróbálni segíteni, mikor a hely tele van a szenvedéseimnek forrásával, amiket nap, mint nap kerülök? Még Lissára se tudtam ránézni akkor, mikor hivatalosan volt jelen királynőként, anélkül, hogy a nagynéném ne jutott volna az eszembe.
   Amint fel lehetett állni az asztaltól, a bárrészhez jöttem, hogy kibírjam a végéig. A tekintetem akaratlanul is Rosera és Dimitrijre siklott, mire lehúztam a sokadik poharam tartalmát. Ha nem dőlnék a pultnak, minden bizonnyal a földre esnék, olyan részeg vagyok már. Viszont most a világ összes piája se segített.
   Hiába jártam mindig bulizni, üresség töltött el a magányosságtól, ami most még fájdalommal is megtelt. Kellett nekem egyszer az életben igazán szerelmesnek lenni.
   - Ha akarsz, menj csak el – hallottam Jill aggódó hangját, amitől végre elszakítottam tekintetem a sötétbarna hajzuhatag tulajdonosáról.
   - Miért mennék el? Hát nem vagyok jó társaság? – vetettem felháborodott pillantást Jillre. – Nálam jobb nincs is – vigyorogtam rá, majd a pultoshoz fordultam és kértem még egy italt.
   A lány arca még mindig aggodalmas volt, de úgy tűnt, nem meri szóba hozni Roset. Az aurájából semmit se láttam, az alkohol teljesen elnyomta a lelket. Sajnáltam Jillt, az élete gyökerestől felfordult azzal, hogy kiderült, ő Lissa Dragomir testvére. Vajon mi lesz most vele? Mit döntenek az életéről -, amibe beleszólása sincs -, amiről azt mondják majd, hogy az lesz a legjobb számára? De mindezt elnyomta a saját önsajnálatom. Még az ő terheivel is foglalkozni, biztosan megőrjítenének, még a lélek se kellene hozzá.
   - Hogy megy a tanulás? – érdeklődtem, persze nem a sulira gondoltam.
   Jill lelkes magyarázásba kezdett, de én alig tudtam rá odafigyelni. Képtelen voltam a koncentrálásra. Azonban így legalább a kislány gondolatai elterelődtek valamelyest.
   Hirtelen felfordulás keletkezett. Mindketten követtük a többiek pillantását az új királynő felé. Testőrök harcoltak pár morával, akik Lissát támadták meg. Az emberek között pánik tört ki és tolongás jött létre, ahogy megpróbáltak elmenekülni.
   Jill felé kaptam a fejem, de eltűnt mellőlem. Pár lépéssel odébb állt kétségbeesetten, valaki arrébb lökhette és most megpróbált visszajönni hozzám. Elindultam felé, de abban a pillanatban szörnyű dolog történt. Láttam, ahogy a mellette álló férfi egy késsel esik neki. Felkiáltottam, de elkéstem. Jill a támadójára nézett, aki a mellkasába szúrta a fegyvert. Egy fél másodperccel később valaki a férfinak csapódott, én viszont csak a földre rogyó Jillt láttam. Vér ömlött a kőre és színezte be sápadt bőrét.
   Szó szerint melléestem és a kezeimet ráraktam kétségbeesetten. Pillanatokig semmi se történt és csak utána is nagyon mélyen éreztem meg a mágiát. Ne, ne, ne! Ne Őt! – üvöltözte egy hang a fejemben pánikkal teli. Olyan erősen koncentráltam, mint még soha. Hosszú perceknek tűnő idő múlva átjárt a lélek halványan. Minden átáramlott Jillbe, de hiába. Meghalt, én pedig annyira elnyomtam az erőmet az alkohollal, hogy maximum csak gyógyítani tudtam volna egy keveset.
   - Lissa! – kiabáltam. – Lissa!
   Ő sokkal jobb a gyógyításban. Hol van, mikor segítenie kéne? Tovább próbálkoztam, eredménytelenül. Jill élettelen zöld szemei az elmémbe vésődtek. A Dragomirokra jellemző szemek, ezek okozták a halálát. Sose lett volna szabad megtudnia, ki az apja. Olyan ártatlan, kedves teremtés volt, nem illett ide a királyi udvarba.
   A szemem sarkából megláttam a zokogó Eddiet letérdelni. Lehajtottam a fejem.
   - Sajnálom – suttogtam némán. – Annyira sajnálom.
   Feltápászkodtam és elindultam a kijárat felé, jobban mondva támolyogtam. Szerencsére senki se állt az utamba. Hazasiettem és lenyúltam apám slusszkulcsát, majd a kocsiját is. Egyenesen a kapu felé vettem az irányt, ahol kiengedtek. Az őr észre se vette az állapotomat, annyira lekötötte az, hogy olyanokra figyeljen, akik a támadókkal lehetnek.
   Fogalmam se volt, hova menjek, csak annyit tudtam, hogy innen el akarok tűnni. Számba vettem egy cigarettát és rágyújtottam. Őrült módjára száguldottam, bár lehet az is vagyok. Ki tudja?
   Véget akartam vetni a szenvedésnek. Ki hiányolna? A nagy Adrian Ivaskov, akivel csak azért szeretnek lenni, mert főnemes, vagy élvezik annak az embernek a társaságát, akinek kiadom magam. De ki ismer valójában?
   Épp a városban hajtottam, amikor kifogyott a benzin. Hogy pont ilyenkor nincs teletankolva. Kiszálltam és dühömben belerúgtam a kocsiba. Észrevettem, hogy egy férfi néz, az egyetlen járókelő ilyen hajnali órában.
   Az ötlet hirtelen jött és elindultam felé. Sose voltam öngyilkos természetű, ám így meg tudok szabadulni attól az átkozott lélektől. A kezemen még ott vöröslött Jill vére, ami megszilárdította elhatározásomat.
   - Maradj nyugton! – parancsoltam bevetve a bűbájt. Ez se volt most tökéletes, de éppen elegendő a célomnak.
   Bevezettem az idegent két ház közötti sikátorba és rátapadtam a vénájára. Addig szívtam, míg el nem ernyedt a kezem között és a szíve nem dobogott többé. Hátraléptem elengedve és gonosz mosoly költözött az arcomra. Most már semmi sem állhat az utamba.
   Borzongás futott végig a gerincemen, annyira valóságos volt ez a jelenet. Visszamásztam a kocsiba és a kormányra dőlve zokogni kezdtem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése