2012. augusztus 5., vasárnap

Cappadociai kaland

   - Janine, te egy napot sem öregedtél. Rose nővére is lehetnél. Emlékszel még arra az éjszakára Cappadociában?
   - Hát persze – kuncogtam és úgy éreztem magam, mint egy fiatal szerelmes lányka. A terem eltűnt, hogy az emlékek vegyék át a valóság helyét.

    Az egész hely gyönyörű volt. Örültem, hogy belementem ebbe a kirándulásba, pedig mikor pár napja beállított a szobámba ezzel az ötlettel teljesen ellene voltam. De ő megígérte, hogy elintéz mindent, így hosszabb győzködés után rábólintottam.
   Amit láttam eddig Törökországból az teljesen levett a lábamról, pont, mint ő. Ibrahim Mazur, ki hitte volna, hogy egy mora iránt fogok így érezni? Elvégre ezt halljuk gyerekkorunk óta, a moráknak és a dampyroknak nincs közös jövőjük. De nálunk más a helyzet. Vannak olyanok, akik nem foglalkoznak azzal, hogy a társadalom megveti őket, inkább elvonulnak és kettesben élnek. Mi is ilyenek leszünk? Kizárt, én erre nem lennék képes, testőr vagyok, nem hagyhatom cserben a morákat. Viszont találhatunk másik megoldást. Én ebben hittem, mások véleménye pedig hidegen hagy. Csak ő számít, és ha ránézek, a szemeiben a szeretetet látom, soha nem hagyna el.
   Dél fele érkeztünk meg Cappadociába, de a szállodába maradtunk -, ami lenyűgöző volt a szobákat a sziklába építették bele -, késő délután indultunk felfedezőútra. A ruhaválasztásom rettenetesre sikeredett. Egy fehér, pántos ruhát vettem fel, amit nagy, piros virágok díszítettek és a térdem felett volt az alja nem sokkal. Ez az öltözék azonban sétához passzolt volna, ehelyett Ibrahim túrázós utat választott.
   - Ezt direkt csinálod? – néztem az előttünk levő meredekebb lejtőre.
   - Micsodát? – fordult felém meglepetten, na meg ártatlan szemekkel.
   - A nehezebb részekre viszel. A ruhámmal kapcsolatban meg egy szót se szóltál, mikor felvettem – mondtam vádlón.
   - Óh, igazad van, hogy is felejthettem el? – Végigmért, majd folytatta. – Gyönyörű vagy ebben a ruhában – mosolygott rám szexisen. – De hát miben nem? – Csúnyán néztem rá, legalábbis próbálkoztam vele, mivel közben enyhe pír öntötte el az arcomat. – Jól van, befejeztem, ha már bókolni sem szabad – rázta a fejét. – Azt akarom, hogy a testőröm legyél, ezért csak meg kell tudnom, mire vagy képes – húzott magához és megcsókolt.
   - Rossz kifogás, de talán megbocsájtok – mosolyogtam rá.
   Kézen fogva folytattuk tovább az utunkat, közben beszélgettünk. Nem értettem, hogy költözhetett el Törökországból.
   Épp két szikla között mentünk át, ahol féloldalasan lehetett csak átférni, mikor a vállamnál kihasított egy élesebb rész.
   - Áu…
   - Jól vagy?
   - Igen, csak egy kis horzsolás. A ruhám viszont elszakadt – fogtam meg a leeső pántomat.
   - Megnézzük, mit tehetünk – jött oda közvetlenül elém és a pánttal kezdett foglalkozni.
   - Szerintem semmit – mondtam.
   Még próbálkozott egy kicsit az összekötéssel, de aztán feladta és csibészes pillantással fordult felém.
   - Egyetlen megoldás maradt, megszabadulni a ruhától – kacsintott rám.
   - Óh, igen?
   Keze lecsúszott a vállamról a hátam aljáig és szorosan magához húzott. – Ühüm… - csókolt meg.
   A szívem őrült ritmust kezdett járni. Rövid hajába túrtam ujjaim és szabad utat engedtem nyelvének, hogy aztán az enyémmel együtt szenvedélyes játékba gabalyodjanak.
   - Vissza kéne fordulnunk – hadartam, mikor egy pillanatra szétváltunk.
   - Túl messze vagyunk, inkább keressünk egy romantikus kis üreget – vigyorgott. – Van nálam pléd – bökött a földön heverő hátizsákjára. – Mit szólsz?
   - Tudnék én neked nemet mondani? – suttogtam ajkaira és csókot leheltem rá.
   - Nem – mosolygott. Aztán körülnézett, hogy hova menjünk és talált is egy mélyedést a közelben.
   - Te aztán felkészültél – céloztam a plédre útközben.
   - Számítani kell minden esetre – nevetett fel.
   Egész szép kis üreg volt. Tágas és a kilátás is gyönyörű.
   Újra magához vont és csókolózni kezdtünk egyre hevesebben. Megéreztem kezét a ruhám cipzárján.
   - Ideje megszabadulni ettől a használhatatlan ruhától – suttogta fülembe.
   Hagytam, hogy lehulljon rólam, felfedve testemet. Nem volt rajtam melltartó se, mert nem kellett a ruhához. Testem égett a vágytól és pillantása, amivel végignézett rajtam csak még jobban feltüzelt. Lehúztam róla a pólóját és a nyakába csimpaszkodva hozzásimultam. Testünk úgy illett egymáshoz, mint egy kirakós két darabja.
 
   Pár pillanattal később már a pléden feküdtünk. Csípőm körzésével ingereltem, majd a nadrágjával kezdtem bajlódni. A lábammal és az ő segítségével le is szenvedtem róla. A nyakamat kezdte csókolgatni, közben egyre keményebb férfiasságát nekem nyomta. Felnyögtem a mindent elsöprő vágytól.
   Lejjebb indult, hogy a már amúgy is merev mellbimbóimat kényeztesse. Ujjaimat hajába túrtam és megfeszítettem a hátam. Teljesen elvette az eszemet. Majd tovább fokozva az élvezetet még lejjebb és lejjebb csúszott. Lehúzta rólam az utolsó ruhadarabot is. Nyögéseim megállíthatatlanul kezdtek záporozni, mikor nyelvével legérzékenyebb pontomat kezdte el izgatni. A plédet markoltam, annyira kívántam, mint még soha senkit. Azt akartam, hogy betöltsön.
   Mikor már minden idegszálam kész volt, újra felmászott és megcsókolt, de kezeivel tovább kényeztetett. Leszedtem róla is a felesleges ruhát és kezembe vettem férfiasságát.
   - Akarlak – mondta reszelős hangon, amibe beleborzongtam.
   - Én is – suttogtam vissza.
   Ajkaink heves csókban forrtak össze, közben belém hatolt és lassan mozogni kezdett. Majd egyre gyorsabb lett a tempó. Körmeim hátát szántották.
   Fordítottam a helyzetünkön, amit ő engedett is. Csípőmmel őrjítően lassú mozgásba kezdtem és kezemmel bejártam a felsőtestét. Látszott rajta, hogy egyre jobban nem bírja elviselni, de ez járt neki. Lehajoltam hozzá megcsókolni, ajkait harapdáltam, míg a keze a fenekemre csusszant és megmarkolta, majd még jobban magára húzott. Felnyögtem és hagytam, hogy ő irányítson.
   Mikor már érezte, hogy mindkettőnknek közel a vég visszafordított és minden eddiginél őrjítőbb tempóba fogott. Pár másodperccel később pedig együtt repültünk a gyönyörbe. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson. Olyan tökéletes volt minden.
   Még jó darabig egymás mellett feküdtünk és simogattuk a másik testét.

   - És arra is emlékszem, milyen lelkesen segítettél, amikor elszakadt a ruhám pántja – mosolyogtam. Újra felötlött bennem a kérdés, hogy mi lett volna, ha nem megyünk szét? Ha védekezünk és nem születik meg Rose? Ugyanakkor büszke voltam a lányomra és Ibrahimen is láttam ugyanezt a büszkeséget.    

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése